(Ekres-Szévald Ágnes Tóni Pistáról írt szakdolgozatának részleteit felhasználva)

Bátmonostor népviselete és a népviseletek díszítése

A népviselet önmagában is díszes darab, de különféle díszítési módok és kiegészítők teszik a népviseletet táji jellegűvé, valamint ezek a kedves kézimunkák egyediséget varázsolnak az öltözetnek.
Különféle díszítéseket alkalmaztak a gyermekek viseletében, az eladósorban lévő lányok ruhájának kimagaslóan szépnek kellett lennie, míg az ünnepi öltözeteket is másként csinosították fel.
A bátmonostori népviselet jelentős díszítési módja a csipke és a gyöngy (flitter) használata. Kiegészítőként jelenleg is használnak szalagokat, pántokat, gyöngyfüzéreket és csipkézett kendőket.

Néhány egyszerűbb és hagyományosabb díszítési forma:
- a masni vagy szalagpántok használata /amely jól illik a viselet színösszeállításához, s amelyet tehetünk kiegészítőként a férfiak kalapjára, a hölgyek hajába is, de használhatjuk különböző megkötőként is/
- a gombok /amelyek nélkülözhetetlen kellékei a ruhának és díszéül is szolgál. Úgy kell kiválasztani, hogy a ruha színével és a kiegészítőkkel összhangban legyen./
Fontos megemlíteni a hímzett kendőket, blúzokat, ingvállakat, kötényeket, melyeket az asszonyok a kézimunkakörben délutánonként készítettek, közben dalokat énekeltek vagy beszélgettek. Ugyanilyen körökben készültek a horgolt vagy vert csipkék is.

Érdekes története van a bátmonostori slingölt kötény kialakulásának, éppúgy, mint az ingváll kézelőjének nagyságára, szélességére vonatkozóan:
Egykoron (1930-as évek) egy falubeli idős néni otthonában szabott, varrt és kézimunkázott, míg egyszer egy kötényt szeretett volna készíteni. (Bátmonostoron is, mint olyan sok helyütt, a téglalap alakú kötény viselete volt honos.) A néni úgy gondolta, hogy ráteszi az anyagra a legnagyobb lábosát és azt mindkét irányba elmozdítva egy körívet rajzolt az anyagra, úgy vágta azt körbe és verte ki csipkézettre. A kötény így lett kicsit ovális alakú, melyre nagyon büszke a bátmonostori lakosság.
A marokcsipke készítése nagy múltú Monostoron. Szálonvarrottas kéziszőttest utánoznak. Ebből alakult ki az ingváll kézelője is, amit egy másik néni nevéhez kötünk, aki az 1850-60-as évek női ingvállának kézelőjét 28-30 cm hosszúra és 5-6 cm szélesre hagyta, mert ez tetszett neki. Ruhájára varrta, s viselet közben sokan kérdezték hogyan készült, míg elárulta a készítés módját, a kézelő nagyságát; (hosszát és szélességét) – s lassacskán elterjedt az egész község asszonyai között.
Alkalmi ruhák eleganciáját emelik a gyöngyök, gyöngyhímzések. Az esti ruha lehet dúsan gyöngyözött, csillogóbb, hivalkodóbb, míg a délutáni vagy a kiskoktél ruha szolidabb, diszkrétebben díszített. Flittert külön-külön, csak apró gyöngyszemmel lehet felvarrni.
Bátmonostoron a máig fent maradt viseletek, a 2006.januárban elhunyt szabómester, Papp István /Tóni Pista/ nevéhez és gyűjtőszenvedélyéhez kapcsolódnak.

A bátmonostori viseletek öltözködési sorrendje:

Lányok, asszonyok:
A lányok, asszonyok haját először 2-5 ágba fonták, majd kontyba kötötték és fejkendővel lefedték. Kisebb leánygyermek haját általában két copfba vagy fonatba kötötték. Ha bálba mentek a lányok, akkor nem kendőt, hanem főkötőt viseltek, mely a kendőnél erősebb anyagból készült és díszesebb volt.

Ezután öltötték magukra a bibbancsos kapcát – mely a harisnya volt. Majd a kisalsószoknyát, vagy nadrágot, mely a fehérnemű helyett volt. Eközben vették fel a hímzett papucsot vagy a kapcsos bőrszandált /mert a későbbiektől már nehéz lett volna/.

Aztán a turni = farpánt következett, amit a derekukra, közvetlenül a csípő fölé kötöttek. Ennek célja a szoknyák tartása volt. A blúz következett; mely slingölt volt. A blúznak vagy cokinak testre szabottnak kellett lennie, az aljának rá kellett feküdnie a szoknyára. Ezután öt alsószoknyát más néven pöndőt vettek magukra. Ezt követte a felsőszoknya, a mellény vagy pruszlik, valamint a slingölt kötény.
A bögyösing, vagy blúz ujját a végén masnival megkötötték, s ha szükség volt rá még gyöngysort kötöttek magukra és slingölt kendő volt a lányok kezében.

Legények, férfiak:

A legények, férfiak öltözéke egyszerűbb volt a lányokénál, asszonyokénál. A legényeknek különösebb hajviseletük nem volt; a legények felvették alsóruhájukat, majd a bőszárú parasztnadrágba bújtak, aztán a bő ujjú ing következett, szőttes kötő- vagy kötény és végül a mellény. Lábukra csizmát húztak. Legények, férfiak viselete volt még az üngebátya vagy meleging is, amely arról volt nevezetes, hogy egy-két számmal nagyobb volt viselője méreténél. Az üngebátyát nevezték melegingnek, és mellénynek is.
Télen tulajdonképpen felső meleging, nyáron pruszlikkal – legényeknek, fiatalembereknek ünneplő felső öltözete /kiskabát helyett/.

Népviseletek tárolása, ruhák tisztán tartása:
A népviseleteket tulipános ládában tartották, kifordítva. A ládában legalul az alsószoknyák, pöndők kaptak helyet, fektetve egymáson úgy, hogy a megkötőnél össze volta kötve, ez gátolta a gyűrődést. Rajtuk voltak a bőnadrágok, ingek, blúzok, mellények és legfelül a kötények.
A tulipános ládában általában a fehér vagy más néven a keményített öltözetek kaptak helyet, mert a felső szoknyák, selyem, bársony és egyéb öltözetek a szekrényben voltak felakasztva.

A ládában és a szekrényben is tartottak száraz mosószappant és dohánylevelet a moly ellen. A szekrényben lógatott ruhák is ki voltak fordítva, a szoknyák összekötve.
A népviseleteket ritkán mosták, tisztították. A fehér ruhákat, vászonterítőket, háztartási szőtteseket gyakran; ha elpiszkolódtak, kimosták, keményítették. A felső viseleteket általában szellőztették, havonta egyszer-kétszer kivitték a ház udvarára és ott hagyták - egész napra - estére visszavitték a ládába.